Nyilas Atilla 2025-ös verseskönyve, a Való igaz punk kötet. Ez nemcsak a borítóból látszik, amely Huczek Zoltán (majdnem teljesen) irokéz frizurás alakot ábrázoló festménye alapján készült, hanem a kötetben hivatkozott zenei inspirációk is ezt sugallják. Igaz, az összkép a zenei stílus szempontjából vegyesebb, mint a tulajdonképpeni punk: Nyilas versei többek között a Beatricét, a Queent, a Clash-t, a Sex Pistolst, a Neuroticot, Sinéad O’Connort, Enyát, David Bowie-t, Nick Cave-et, sőt a belga sanzonénekes Jacques Brelt nevezik meg. A tulajdonképpeni punk szellemével ugyanakkor a kötet versei természetes, közvetlen megszólalásuk révén nagyon is rokoníthatók, egy olyan beszédmód által, amely szembeszáll a kimódoltsággal és a manírral, valamint mindenfajta megmerevedett kulturális szabályrendszerrel.
Ehhez képest a könyv szövegei meglepően mértéktartók, halkszavúak, tartózkodnak mindenféle avantgárd gesztustól. A kamaszkorra és az egyetemi évekre való emlékezésnek nagy teret szentelő kötet
inkább azon segít elgondolkodni, hogy vajon mennyi maradt ennek a szubkultúrának és dübörgő zenéjének egykori szubverzív erejéből,
és mi az, ami belőle már csak nosztalgikus felhanggal idézhető meg és teremthető újra – amint azt egy másik szintén rockzenei inspirációkból építkező költőnél, Fenyvesi Ottónál is látjuk. Utóbbi egyébként az Újvidéki Rádió lemezlovasaként is elmerült a rock legjobb hagyományaiban, míg Nyilas verseinek hőse – sőt, higgyük el neki, mintegy teret engedve a legendateremtésnek, hogy ő maga is –
a punk identitás olyan markereit aggatta magára, mint a bakancs, a nyúzott bőrdzseki vagy a fülbevalóként hordott biztosítótű,
és így felszerelkezve látogatta Budapest izgalmas klubjait.
Olykor azért Nyilas képes merész képzettársításokkal bizonyítani, hogy ma sem idegen tőle a lázadás, és hogy nem köt alkut kulturális és politikai tabukkal, nincs benne megfelelési kényszer. Olyan kényes témákkal kapcsolatban teszi ezt, mint a holokauszt vagy a pedofília. A Lukács című versben az evangélista alakján kívül a Lukács fürdő és Auschwitz zuhanyzóit is egymáshoz kapcsolja a szabad ötletelés,
végül olyan zárlatra fut ki a költemény, amely a kiszolgáltatottság élményéről képes egyszerit és megismételhetetlent mondani.
Muszáj elolvasni magát a verset, mert tisztán költői és álomszerű logikája nem rekonstruálható olyan érvelő szövegben, mint amilyen ez az írás kíván lenni. Mindenesetre szép látni, ahogy a kockázatvállalás a szemünk előtt szüli meg az igazságot. Viszont nem téved nagyot, aki általános benyomása alapján Nyilas poétikájából inkább a visszafogottságot emeli ki, amely nemcsak szerény, de maradéktalanul megvalósított céljaiban nyilvánul meg, hanem eszköztárában is. Ez az egyszerűség azonban ne tévesszen meg senkit. Nyilas például nagyon tudatos:
mesteri játékot űz az áthajlásokkal, és verseiben kötött forma nélkül is megvalósul egy mindig jól eltalált zenei tagolás.
Ennek bizonyítása nem igényel külön idézeteket, remélhetőleg az alábbiakban más témákkal kapcsolatban felhozott példák elegendők erre. Ez a sokakat megszólító, egyszerű, mégis gyakran emelkedett, esztétikus beszédmód tökéletesen elvégzi a feladatát. Mi is az új verseskötet lényege? Talán az, hogy a benne szereplő költemények verses önéletrajzzá állnak össze, jóllehet, nem célja kronologikus rend megvalósítása, hanem inkább laza, asszociatívan építkező visszatekintésre törekszik. Ez az élet pont olyan egyedi és mégis szokványos, mint Knausgårdé vagy bárkié, aki az autofikció varázsigéjével szeretné újrabrandelni az önéletírás régi műfaját.
Erre a divatra kimondatlanul is reflektál a kötet, például amikor leírja a lírai én időbeosztását,
amely egyszerre a végletekig mindennapi és – köszönhetően a közelmúlt pandémiájának – rendkívüli. A leltárszerű vers végén adódik a kérdés, amelyet a lírai én nem csupán feltesz – „Mindez miért érdekes?” –, hanem meg is válaszol. Triviális problémára filozófiai trivialitás a felelet: „Mert el van / beszélve, érdekes maga a nyelv is, / de ami talán még érdekesebb: hogy így van, / a létezés, hogy egyáltalán van valami.” (Karantén-hetirendem)
Jóval elgondolkodtatóbbnak érzem az Ars poetica című verset, amely szellemesen bizonytalanítja el az életrajz és a fikció közötti ontológiai és költői hierarchiát. Mint olvassuk, a privátot megírni és közkinccsé tenni éppolyan kockázatos, mint kitalálni valamit, aztán lelepleződni azzal, hogy a vers mögül hiányzik a megélt élmény fedezete.
Végső soron a szövegnek kell helytállnia magáért, de ha Nyilas Atilláról is megtudunk valamit, azzal is csak többek leszünk olvasóként.
Fontos témája ennek az emlékezésnek az egyéni életút esetlegességein kívül még az a kulturális közeg, amelyből korábban a zenei vonatkozásokat emeltem ki. Ám más érdekessége, sőt szomorú aktualitása is van ennek a költői memoárnak. Nyilasnak 2011 óta nem jelent meg verseskötete, márpedig abban az évben halt meg Málik Roland, akinek életművét maga a szerző gondozta szakavatott módon, és azóta ment el a kötetben szintén megidézett Térey János és Kabai Lóránt, Nyilas „kisbetűs költőbarát”-ja (179.) is, akit most csak azért is nagy kezdőbetűvel írok. Az ő
szerepeltetésükkel idézi meg a szerző ifjúságának helyszíneit, köztük a híres Grinzingi kocsmát
– amely ma is sziget, állja a dzsentrifikálódás ostromát –, és őket színre léptetve meséli el, hogyan vált ő maga is költővé. A recept egyébként pofonegyszerű, mint megtudjuk a Jutalomjáték című szövegből: „szerettem volna verset / olvasni, írtam egyet”. A költővé és baráttá fogadás gesztusaira, az elmúlt nagy szerelmekre és a koncertélményekre való emlékezés mélyén valami elemi vágy lüktet egy letűnt közösség iránt. Ezért is olyan
fájdalmas azt olvasni, hogy az egyéni számvetés és a kollektív identitásteremtő kísérletek találkozása kudarcra van ítélve:
„befutni a határmenti kisvárosba, / ködködmönös, emberi léptékű, / mindig otthonos szülővárosodba, amely felől országzászló üzen, / de talán soha többé nem fogják / fölhúzni az árbóc csúcsáig”. (Utazás)
Valójában Nyilas könyve is tudja az ősi igazságot, hogy az igazi fikció nem a tények és a kitalált részletek arányában rejlik, hanem magában az elbeszélhetőség lehetőségében. Szövegei két párhuzamos narratívát kínálnak az életút értelmezéséhez, és frappánsan illusztrálják a dilemma eldönthetetlenségét: vajon a versek alanya a saját „gyémánt akaratának” vagy a millió esetlegességgel való sodródásnak köszönheti költővé, férjjé és apává válását? (A világ közepe)
A saját döntés fikciója, az akaratlagosság és szabadság illuzórikussága hasonlóan jelenik meg itt, mint az Iskola a határon híres jelenetében,
ahol a szabadság közmondásos „enyhe mámora” a fentebb már emlegetett Lukács fürdőben abból a banalitásból táplálkozik, hogy valaki képes töprengés nélkül lemenni a medence lépcsőjén. Ugyanakkor a döntési szabadság, ha objektíve nem is létezik, mégis megszületik a személyek közötti kapcsolatban, ahogyan ezt Nyilas a cigarettakínálás rituáléjával példázza a lehető legreménykeltőbben: „már biztos lehettem benne, / hogy nem fogsz kérni, / állandó játékunk volt ez, / elegáns kézmozdulattal, / mosolyogva hárítottad el, / jelezve, tudod, hogy tudom, / mégis jólesik a gesztus / tiszteletem kifejezéseként, / utalásként bármilyen döntés / mindenkori szabadságára” (Cigaretta).
Nyilas Atilla egész kötete végső soron hitet tesz a versírás, az emlékezés és a beszélgetés ereje és egyben törékenysége mellett.
Ahogyan a Hordozható menedék című, eredetileg Nádas Alexandra festményeire készült versben olvassuk: „Az idő árvizén / minden ház úszóház, / a világ tengeren / sodródó Velence, / a lépcsősorok / vízbe futnak, / víz folyik rajtuk a vízbe, / ahogyan megálmodtad”. A költeményt talán kissé elrontja, de a recenzió végére idekívánkozik az egyértelmű megfejtés: „az otthon csak úszó, / halvány gondolat”.
Nyilas Atilla: Való igaz, Budapest, Fekete Sas Kiadó, 2025.
Borítófotó: Stekovics Gáspár
